Ez a történet úgy kezdődik, hogy „A hegyről lejövet…” történt a csoda. Az Úrszínváltozás hegyéről jöttek le a tanítványok. Látták Jézus isteni dicsőségét. Megtapasztalták az Isten jelenlétében élő ember örömét. – Máriapócson voltunk. Kicsit mi is felmentünk lelki értelemben a „csodák hegyére”. Csodák nélkül is lehet üdvözülni, de a csodák segítenek megmaradni és megerősödni a hitben. Hitünk nem a csodákra épül. Jézus feltámadása után csak azoknak jelenik meg, akik hisznek. A főpapoknak, írástudóknak, farizeusoknak nem. A csoda hitet feltételez. A meglévő hitet erősíti meg. Hittel mentünk, és megerősödött hittel jöttünk haza.
Mert a hegyről le kell jönni. Máriapócsról haza kellett jönnünk, a templomból, a csodák palotájából haza kell mennünk. Mi vár minket? Gondok, betegség, feszültségek, munka, magány…. Mi a feladatunk nekünk hívőknek? Fényt, a hit fényét vinni közelebb a mindennapok eseményeihez. E nélkül fáradt, tehetetlen, sokszor üres az ember. Nem halad a munka, nem tudnak gyógyítani az apostolok sem. Miért? Mert ők akarták megoldani azt, amit Jézus magára vállalt. Nem kell megváltanunk a világot! Jézus ezt már megtette. Az ő munkájába kell beállnunk. De az nem megy másképp, csak „Imádsággal és böjttel”!
Egy híres professzor megkérdezte tanítványaitól: „Milyen nehéz egy pohár víz?” Megpróbáltak tudományos válaszokat adni. Egyiküket kihívta, és kezébe adott egy pohár vizet. Milyen nehéz? Nagyon könnyű! – volt a válasz. 10 perc múlva már nehezebbnek érezte. Fél óra múlva már nem bírta tovább tartani kinyújtott karral. „A dolgok, az események súlya sokszor attól függ, milyen sokáig kell hordanunk, tartanunk, viselnünk azokat”- adta meg a végső választ a professzor.
Jézus tudta ezt, ezért a csoda után egy magányos helyre hívja tanítványait. Csönd, böjt, ima = megtanítja őket befelé növekedni. A csönd – sokaknak pokol, üresség. Jézus csöndje megpihentet. Bankba megyünk: lelki bankba, elhelyezni szép emlékeink aranyát. Ez a csend nem fáj. Csak az Isten nélküli csend fájdalmas. Az önző ember magánya veszélyes. A szeretetben élő ember magánya találkozás a szeretet Istenével.
A Szent Liturgiában sok felszólítás van az elcsendesedésre, az Istennel való találkozásra: „Emeljük föl szívünket!” – Nézzünk föl a munkából. Legyünk méltóak ahhoz, akihez szólunk, akihez társul szegődtünk a keresztségben. „Adjunk hálát az Úrnak!” – Ilyenkor meghajlunk. Aki Istenhez méri magát, az nagyon mélyre tud hajolni előtte. Ez szükséges ahhoz, hogy a csend bennünk megmozduljon, és megszólíthatóvá váljunk. Minden a helyére kerül az alázat meghajlásával. Ez az Istenszülő csendje. Ez az imádságos, alázatos csend tette őt megszólíthatóvá, adott neki erőt a kereszt alatt is.
Szent Ágoston írja, hogy az imára nem az Istennek van szüksége. Nem kell őt tájékoztatnom arról, hogy mi történik velem! Az imában én tájékozódom. Az állat nem imádkozik, ösztönei vezetik. Az ember imája az iránytűje. Krisztus gyakran félrevonul és imádkozik. A szentek is így tesznek. Amikor visszatérnek, tisztábban látnak, biztosabban döntenek. Az imádkozó ember a világ lelkiismerete. Ima nélkül nem látunk elég messzire és mélyre. Az ima felráz, megmozgat, jelzi a dolgok, események értékét. Nem az az igaz, amit sokan mondanak, vagy hangosabban mondják, hanem az, ami összhangban van az Örök Igazsággal.
„Ez a fajta nem űzhető ki másképp, csak böjt és imádság által.”- mondja Jézus tanítványainak. A böjt és az ima tesz alkalmas eszközzé az Isten kezében. Egyik szent a ceruzához hasonlította önmagát. Ahogyan a ceruza engedi, hogy használják, ugyanúgy a keresztény ember is engedi, hogy Isten használja. Az imádságos lelkület teszi éberré figyelmét Isten akaratára. Ebben a munkában elhasználódunk, ami fájdalommal is járhat. Időnként a ceruzát meg kell hegyezni. A böjt újra alkalmassá tesz keresztény feladatunk gyakorlására. Előfordul, hogy javítani kell a leírtakat, kitörölni, újra írni életünk, világunk történelmét. Ezt is tudni kell elfogadni. Miként a ceruzánál, bennünk is a lényeg belül van. „Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.” Ne csapjon be soha bennünket a külső csillogás, a hamis érték. S végül: a keresztény embernek mindenütt, minden életkorban nyomot kell hagynia.
Egyiptomban volt szokás, hogy az új fáraó trónra kerülésekor a szobrát elhelyezték a fontosabb kereskedelmi utak kereszteződéseiben, hogy aki arra jár, lássa, hogy itt ő az úr, és az ő törvényei érvényesek. Amikor megkereszteltek minket, Isten elhelyezett minket az életnek a kálmánházi útkereszteződésében, hogy aki minket lát, lássa, hogy itt ő az Úr és az ő törvényei érvényesek.
Hazajöttünk Máriapócsról. Lejöttünk a hegyről. Nem azért, hogy önmagunkkal foglalkozzunk, hanem azért, hogy az Istenszülő figyelmességével, hitével, szeretetével gyógyultan, gyógyítókká váljunk. Olyan emberekké, akikre ha ránéz valaki, látja mögöttünk, szavainkban, tetteinkben azt, akiben hiszünk, aki küldött, és aki hazavár minket.