„Tegyetek fogadást, és teljesítsétek azt a mi Urunknak, Istenünknek!” Ma fogadást tevő emberekre emlékezünk. Kell a komoly elhatározás a lelki életben is, hogy haladni tudjunk. Az Istent szerető emberek élete bővelkedik fogadalmakban: Sámson édesanyja, Sámuel édesanyja, Keresztelő János szülei egyaránt Istenre hagyatkozva tervezik a jövőt.
Ezt teszi Joakim és Anna is. Életüket Istennek szentelik. Amikor nem kapnak ajándékba gyermeket Istentől, akkor nem keserednek el, nem fordulnak el az Úrtól, hanem még jobban Istenre bízzák a jelen után a jövendőt is. S nem csak ígérik, hanem teljesítik is szavukat: Máriát a templomba vezetik, hogy egészen Istennek neveljék.
Keserűség helyett reménység. Elfordulás helyett bizalom és hit. Ezekre a tulajdonságokra emlékezünk ma. Ezek szükségesek ahhoz, hogy az elvetett mag szárba szökkenjen és termést hozzon. A hitre nevelés fontos helye a templom ma is. Gyermekeink, unokáink egy gyönyörű világba lépnek, amikor templomba jönnek. Megtanulják azt, amit az Istenszülő: van egy másik világ is. Nem csak a látható létezik. Az ikonosztázion képei példát adnak Isten lehajló szeretetéről, és a szentek – a fogadást tevő emberek – hűségéről és boldogságáról.
Őseink szintén fogadást tevő emberek voltak. Olyanok, akik meg is tartották kereszteléskor és később tett fogadásaikat. Komolyan vették a böjtöt, az imát, a törvényt, a mindennapi hűséget Istennek, hazának és egymásnak. Jutalmuk volt az ünnepek ragyogása, lelkük békessége, és a közösség támogató szeretete.
Ma egy elkötelezettség nélküli irányba halad a világ és benne mi is. Igyekszik mindenki kibújni a felelősség alól. Igyekszik mindenki minél kevesebb hosszú távú elkötelezettséget vállalni. Eredmény: felelőtlen, könnyelmű életstílus. Tönkre tesszük az Isten alkotta világot, a természetet. Úgy bánunk mindennel, mintha a miénk lenne, nem pedig csak használatra kaptuk volna az Istentől. Nem baj, ha unokáink élete már kínkeserves lesz a Földön, csak nekünk legyen jó.
Lassan minden természetes alap mögé kérdőjel kerül: házasság, gyermekvállalás, hűség, megbocsátás, önzetlen szeretet. Ha azt akarjuk, hogy gyermekeink megőrizzék hitüket, józan, tisztességes emberségüket, nagyon korán és nagyon mélyre kell szívükbe ültetni ezek alapjait. Állhatatosságot pedig akkor várhatunk el tőlük is magunktól is ezekben az értékekben, ha rendszeresen ellenőrizzük ezek meglétét, és elhatározást teszünk időről időre ezek megtartására.
Karácsony böjtje alkalom arra, hogy mi is fogadást tegyünk és teljesítsük azt a mi Urunknak, Istenünknek. Fogadást önmagunknak: keresztény életünk alapjairól. Fogadást szeretteinknek: állapotbeli kötelességeinkről. Fogadást egyházunkban: az Isten és a közösség szolgálatáról.
Isten támogatása nem alkalmi segítség. Nem lottó főnyeremény vagy valami hasonló. Fogadásaink nem őt mozgatják meg, hogy tegyen többet értünk. Ő folyamatosan akar segíteni. Böjtölésünk, fogadásaink a mi szívünket, lelkünket, testünket teszik készségesebbé a jóra, Isten ajándékainak befogadására, a vele való együttműködésre.
A bor, ha nem szorítják össze az abroncsok a dongákat, szétveti a hordót. Hasonlóképpen a bennünk lévő vágyak, kívánságok, szenvedélyek is szétfeszítik emberi életünk kereteit, ha nem fogja össze azokat akaratunk, hitünk, Isten és emberszeretetünk. Tegyünk hát fogadást, – mint Mária szülei tették gyermekük megszületésekor -, és teljesítsük azt hozzájuk hasonlóan. Nem a magunk örömére csupán, hanem Isten örömére, az ő dicsőségére. E kettő nincs távol egymástól. Amikor Istennek kedvében járunk, akkor tesszük önmagunknak is a legjobbat. Igaz ez úgy is, hogy Isten törvényei nem könnyű törvények. Megtartó erejük azonban óriási.
Legyen életünk irányadó, megtartó ereje Istennek tett fogadásunk. Karácsony böjtjében ellenőrizzük, hogyan tartottuk meg eddig. Joákim és Anna példájából pedig tanuljunk: nem kell félni attól, hogy amit Istennek ajánlunk, azt elveszítjük. Kamatos kamattal, minden remény feletti szépségben és értékként kapjuk vissza mindazt, amit vele szerettünk, neki ajánlottunk érte vállaltunk.