Jézus megjövendöli a szenvedését tanítványainak, s utána az ítéletről szól. Az ítélet Krisztus halála és feltámadása nélkül félelmetes lenne minden embernek. De az ő áldozatának fényében már nem tragédia az élet, nem értelmetlen a szenvedés a lemondás a szebbért, a jóért, a szeretetért.
Az apostolok részéről kétféle válasz érkezik. Péter azt mondja.”szó sem lehet erről Uram!” Jézus válasza: „Távozz tőlem Sátán, mert az emberek és nem az Isten tetszése szerint gondolkodsz.” Péter a keresztet nem tudja beállítani a gondolatainak sorába. Ő az ószövetség hatalmas Istenében gondolkodik, akit nem tud elképzelni keresztre feszítve, leköpdösve. Az alázatos, szeretetből szenvedni is kész Istent még tanulnia kell. Isten bölcsessége, mely a keresztben lett összefoglalva számunkra, még kétezer év múltán is idegen az embertől. Pedig életünknek is részévé kell válnia a keresztnek:”Aki követni akar, vegye fel keresztjét és úgy kövessen engem”- mondja Jézus. Nekünk is. „Aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, de aki értem és az evangéliumért elveszíti – megmenti azt.” Isten bölcsessége a kereszt, Isten ereje a feltámadás.
A másik reakció Jézus szenvedésének hallatán az apostolok részéről, Zebedeus fiainak, Jakabnak, Jánosnak és anyjuknak a lépése. Odamennek Jézushoz és azt kérik, hogy jobbja és balja felől ülhessenek majd az ő országában. Biztosítani akarják sorsukat. Hisznek abban, hogy Jézus mellett jó helyen lesznek. A legjobb helyre pályáznak. Teljesen emberi a reakciójuk. Van benne valami nagyon szép: készek Jézussal végigmenni a szenvedés útján; és van benne valami nagyon nem szép: a helyezkedésből kihagyják a többieket. Akik meg is neheztelnek ezért.
Alkalom ez Jézusnak arra, hogy elmagyarázza a mennyország helyosztásának módját. A hatalom ott nem uralkodás a földi értelemben, hanem szolgálat. Aki ebben az első, az lesz nagy az Isten országában. Majd az utolsó vacsorai lábmosásnál tudatosítja ezt még egyszer:”aki első akar lenni közöttetek, legyen a többiek szolgája.” A legelső pedig olyan, mint a rabszolga. A szolgálat=munka+hit+szeretet. Minden hivatást ez éltet. Akár az anyait, akár a házastársit, akár az orvosit, tanárit, papit… Ha hit és szeretet mozgatja a szolgálatunkat, akkor valódi. Ha érdek, hatalomvágy, haszonlesés, kényszer – akkor üres, vagy hamis. Foglalkozássá silányul a hivatás, teljesítménykényszerré az élet.
Kis falu templomának építéséről olvastam egy érdekes történetet. Egy nemesember, halála előtt, nagy összeget hagyott az egyházra, hogy templomot építsenek belőle. El is készült a templom. a felszenteléskor látták, hogy volt egy furcsa záradéka a végrendeletnek. A lámpáknak csak a kampója volt meg a falon, de a lámpák hiányoztak. Minden családnak egy lámpával kellett hozzájárulnia a templomhoz, mégpedig úgy, hogy minden vasárnap hozta a lámpásukat a házukból, és felakasztotta a padjuk fölé a templomban. Ha hiányzott a család, hiányzott a lámpásuk is. Így a többieknek is sötétebb lett a templom.
Hitünket nem lehet egy életre bebiztosítani. Hitünk lámpását minden nap el kell hozni a templomba. Részben önmagunk miatt. Hogy ne legyünk haszonlesők, mint Júdás, tagadók, mint Péter, elfutók a bajban, mint az apostolok az olajfák hegyén, Jézus elfogásakor. Részben a hittestvéreink, családtagjaink miatt. Egymásnak is világítunk a hitünkkel. Imánk, énekünk, jelenlétünk a mellettünk lévőt is erősíti a hitében. Ha hiányzunk, ha üres a helyünk, mi magunk is gyengülünk és a többiek is. Hitünket meg kell erősíteni, hogy aztán a hétköznapokban is a hitünk lámpását közel tudjuk vinni életünk eseményeihez, és Krisztussal hozzuk meg döntéseinket.
Minden döntésünknek következménye van. Választásainknak társadalmi, politikai következményei, a személyes döntéseinknek életünkre közvetlenül ható következményei. Még a legnagyobbak: Péter, János és a többi apostol sem engedhette meg magának, hogy csak szokásból cselekedjék, mert a megszokás önmagában nem elég a váratlan, vagy kiszámíthatatlan eseményekre való reagáláshoz. Oda naprakész hit szükséges. Vagy zavarba jövünk, és a környezetünk hatására, hit nélküli döntéseket hozunk.
Amikor sokan vagyunk, lelki értelemben világosabb a templom. Erősebben megyünk haza. Könnyebb jónak lenni. Amikor egy mélyen hívő édesanya meghalt, gyermekei ezt írták a fejfájára:”Amíg éltél, és köztünk voltál, könnyebb volt jónak lenni.” Amíg élő hitű emberek vagyunk, és vannak körülöttünk, könnyebb jónak lenni.