A városi ember elmegy a szentéletű atyához: Atyám! A városban, a családban nem lehet erényesen élni. Ott fogom hagyni a családomat, és kijövök én is a pusztába, hogy üdvözülhessek! – Nem fiam – válaszolja az atya. A hely nem üdvözít, de nem is visz a kárhozatba. A tettek üdvözítenek és kárhoztatnak. Nézd meg a Bibliát! Lót istentelen emberek között élt, mégis üdvözült. Júdás az apostolok között élt, Jézus közelében, mégis elkárhozott. Lehet megdicsőülni szegényes is, mint Illés, és gazdagon is, mint Ábrahám. Jób üdvözül, mert nem csak magára gondol. Dávid is üdvözül, pedig király volt. A katonatiszt Kornéliusz éppúgy, mint a fiatalságuk ellenére Isten szeretetében élő Dániel és társai.
Mi is üdvözülhetünk, egy rossz világban is. Ezt az üzenetet hordozza a szamariai asszony története. Se hite, sem igazi szeretete, sem tisztessége. Jézus mégis megszólítja. Mert nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek. Ez az asszony lelkileg beteg. Megkeresi tehát az Isten Fia. Mert senki sincs kizárva az üdvösségből. Mindenkit, minket is megkeres, örömünkben és bajunkban egyaránt megszólít az Isten. Ha valóban odafigyelünk rá, akkor megváltozhat az életünk. De ehhez úgy kell viselkednünk, mint ennek az asszonynak. Kérdezni kell. A kérdésekre megkeresni, és elfogadni Isten válaszát.
Az igazán tiszta szívvel kérdező embernek nagyon sokat elmond magáról. Érdemes elgondolkodni azon, hogy miért ennek a félpogány, bűnös asszonynak mondja el először Jézus azt, hogy ő a Messiás, hogy Lélek az Isten, hogy Jézus igazi tápláléka az, ha az Atya akaratát megcselekszi. Alighanem azért, mert eltorzult istenképe van ennek az asszonynak. Helyére akarja ezt tenni. Ma is így tesz. Egyházán, szentjein, rajtunk keresztül igazítja folyamatosan az Istenről alkotott képünket. Egyúttal arra kér minket, hogy amit Istenről tudunk, vigyük közelebb a másikhoz.
Jézus a szamariai asszonyt megtanítja lélekkel tájékozódni. Először mindent földhöz ragadtan értelmez. A vizet, az életet. Jézus felemeli a tekintetét, és ezzel megérteti vele, hogy nem véglegesen elrontott az élete. Még helyrehozható. Amikor ezt felfogja az asszony, fut a városba, hogy másoknak is beszéljen erről az új világnézetről, mely őt boldoggá tette.
Egy amerikai írónő süketnémán és vakon, csak szaglás és tapintás útján tájékozódva ezen a világon, csodálatos könyvet írt az életről. A lelkével látott. Ezt a látást nekünk is meg kell tanulnunk. Itt a templomban kezdődik a tanulásunk, de nem itt fejeződik be. Lélekben és igazságban folytatódik. Ez nem vízió. Egy elmélet nem indította volna el az asszonyt, hogy azokhoz menjen, akiket eddig széles ívben elkerült, hogy kiteregesse élete szennyesét. Ehhez valós találkozásra, igazi hitélményre volt szükség. Egy-egy komoly lelkigyakorlat, kegyhelyen eltöltött mély imádságos idő tud minket is így felrázni, és új irányba indítani.