A farsangi forgatagból ráhangolódni a nagyböjti „sugárzó szomorúságra” nem megy azonnal. Szertartásunk tervezői, a szentéletű atyák tudták ezt, azért időben elkezdik gondolataink, lelkünk alakítását. A nagyböjtöt előkészítő első vasárnap a mai. Ezek az előkészítő vasárnapok egy-egy bibliai történet segítségével egy-egy emberi tulajdonságunkra akarják terelni a figyelmünket. Zakeus történetével azt kérdezi ma egyházunk: van e bennem is erős vágy látni az Urat?
Sokszor jelentéktelennek tűnő események feje tetejére állítják terveinket, alapvetően megváltoztatják életünket. Egy futó pillantás, biztató mosoly, Vállveregetés, dicséret – életpályák elindítója lehet. Mi kell hozzá? Kimozdulni a megszokottból. Akarni tudni, látni mást, többet. Vágy, mint Zakeusnál. Ez a vágy sokszor nem több mint egyszerű, de erős kíváncsiság.
Egy nagyvárosi atya írta le, hogy egyik alkalommal az első padban egy láthatóan nem hívő hölgyet látott, aki végig gúnyos arccal hallgatta a prédikációját. A liturgia végén odament hozzá. „Ön értelmes embernek látszik. Hogyan lehet az, hogy bibliai meséket hirdet. Én nem hiszek Istenben. Az én istenem a természet, az egyetlen kézzelfogható valóság.” – Ha így gondolja, akkor miért jött ide? – kérdezte az atya. – Épp moziba készültem – válaszolta a hölgy – amikor megláttam a plakátot a templom ajtón: „Isten tulajdona vagy!” No erre kíváncsi vagyok! – gondoltam. Ezért jöttem be. – Jól tette asszonyom, – mondja a pap. Az Isten hívó szava volt ez a kíváncsiság. Imádkozni fogok, hogy ne lankadjon a szívében.” Így is lett. Egyre gyakoribb vendég lett a hölgy a templomban, míg rá nem talált Istenre, aki az általa csodált természetet alkotta.
Bizonyára mindannyian megéltük már, hogy cipeltük gondjainkat, bánatunkat, ide is elhoztuk a templomba, de nem tudtuk letenni. Egyszer csak – egy igazi imádságos együttlét, vagy megérintő prédikáció után, – otthagytuk, és könnyebben, szinte repültünk hazafelé. A megszólítás fügefája mindenek előtt itt van számunkra a templomban. Leggyakrabban a szentségekben tapasztaljuk meg azt, amit Zakeus akkor élt meg, amikor Jézus leült vele és barátaival az ő házában az asztalhoz.
Képzeljük el ezt az asztaltársaságot. Hivatásos és alkalmi tolvajok gyülekezete lehetett. Egy modern festő az utolsó vacsorát úgy ábrázolta, hogy Jézus köré ültette képén az utcalányt, a koncentrációs táborok rabját, a töpörödött anyókát, a gazdag urihölgyet, a cirkuszi bohócot, a menő üzletembert, a kétkedő liberálist, a színes bőrű szabadságharcost. Micsoda provokáció! Jézus megjelenése Zakeus házában sem volt kisebb ennél.
És itt van ennek az evangéliumi szakasznak, és ennek a vasárnapnak a másik üzenete. Mintha Jézus ma itt, elénk állna, és leszidna nyilvánosan templomot kerülő emberek előtt minket, mert személyválogatók vagyunk, és nem szeretünk mindenkit szívből. A keresztény élet Krisztus követése = sorsközösség az elesettekkel. Az ökumenikus imahét alapgondolata éppen az, ebben az esztendőben, hogy meghalljuk az ő hangjukat, meglássuk őket, és ne menjünk el mellettük úgy, hogy ne segítenénk, ne tennénk szóvá helyzetüket.
Regőczi István atya írta le, hogy – mivel a fiatalokkal foglalkozott, és ez abban az időben tilos volt – letartóztatták, és bekísérték a Markó utcába. Összebilincselték egy részeg agyontetovált fiúval, aki összetörte egy bár berendezését, azért hozták be. Az atya letörölte a vért az arcáról, segített neki, bár a fiú olyan részeg volt, hogy egy értelmes mondatot sem tudott kimondani. Amikor kijózanodott megkérdezte: „Maga ugye pap? – miből gondolja? – kérdezte az atya. Láttam, hogy imádkozott értem. Tudja, jártam én templomba, de mióta anyám meghalt, a cimborákkal inni kezdtem. De itt, a szívem felett még van egy ki szabad hely. Ha kiszabadulok, oda tetováltatom, hogy Isten szeret. Írja le nekem latinul, hogy csak én értsem. Ma ezt értettem meg. És valóban másként kezdett élni attól a naptól fogva.
Az evangélium szerint vad fügefára mászott fel Zakeus. Sok ember lelkében elvadult a szeretet. Nagyböjtre készülve szólítsuk meg őket. Menjünk be házukba Krisztus követeként. Ne ítéljük, hanem szeressük őket. Tegyük le előítéleteinket. Krisztust lássuk minden elesettben. Ehhez kell a bánat. Nagy kincsünk a gyónás szentsége. Használjuk, éljünk vele. A tibetiek, ha farkassal találkoznak, annak kiabálják oda bűneiket. Az egyik afrikai törzs tagjai, ha üreges fát találnak, abba mondják bele bűneiket, és gyorsan betömik a nyílást.
Mi ettől sokkal jobbat kaptunk. Induljunk el a gyóntatószéktől, hogy legyőzzük magunkat, meglássuk Jézust és vele együtt a szükségben lévőket.