A november igazán melankolikus hónap. A levelek már lehullottak, itt-ott csüng az ágakon egy-egy rozsdás levél, amit még nem sodort le a szél. Az éjszakák hűvösek, hidegek: vajon a temetőbe kiültetett krizantémok épségben maradnak-e halottak napjára? Sokan a művirágra esküsznek, az nem fagy el, nem kell gondozni. De hát az élet sem mű-élet, törődésre, gondozásra szorul.
A mögöttünk lévő esztendő halottainak sírjáról általában már elkerül a fakereszt, elkészül a sírkő, a síremlék.
Temetések alkalmával, vagy halottak napja környékén mindig elgondolkodom: minek ez a rengeteg síremlék? Igen, meg kell adni a tiszteletet halottainknak, mert – ahogy Sütő András mondja valahol – aki mint fölösleges terhet eldobálja halottait, a rossz lelkiismeret terhét cipeli tovább.
Vagy harminc évvel ezelőtt, teljesen sikertelenül, arról próbáltam meggyőzni embereket, hogy a túlzásba vitt temetőkultusz, síremlékállítás helyett fordítsunk több pénzt iskolák felújítására, törődjünk többet a jövővel. De hát ha tudnák, hogy mi mennyire szerettük őt!”
Egyszer találkoztam egy temetésről visszautazó asszonnyal. Zokogott. Apját temettük. Sírva mondta: „Pedig mennyire szerettem…” De a táviratra, hogy az apja még látni szeretné, nem mozdult, csak a halálhírre. A temetésre eljött. Az élőt nem látogatta meg…
Biztos vagyok benne, hogy egy szál virágnak jobban tud örülni a beteg, halálára készülő nagymama, mint a sírjára halmozott huszonöt, vagy ki tudja, mennyi koszorúnak. Egy üveg borocskának vagy pálinkának biztos jobban örülne a még élő nagypapa vagy dédi, mint a műmárvány síremléknek, amelyre aranyozott betűkkel írják majd föl a nevét, és azt, hogy élt ettől és eddig… Szeretnénk mutatni ország-világ előtt, hogy mennyire becsültük, mennyire szerettük őt.
Mennyi gyászbeszédet hallottam, tele dicséretekkel, elismerésekkel – s olyankor elgondolkodtam, s most sem hagy nyugton: vajon amíg élt, szemtől szembe elmondták-e neki, hogy valóban becsülik, értékelik, hogy fontos az, amit tett, és hogy fontos ő maga?
Egy szál virág az élő nagymamának, egy üveg bor az élő nagypapának… Ne ország-világnak akarjuk megmutatni, mennyire szerettük őket, hanem nekik maguknak. Akik fölneveltek minket. Akiktől – hadd idézzem ismét Sütő Andrást – „a szemölcseinket örököltük”.
IMÁDSÁG
Urunk, Istenünk,
mindnyájan a Te teremtményeid vagyunk.
Annyi minden hiányzik nekünk.
Szeretnénk boldogok lenni,
de életünk tele van feszültségekkel,
csalódásokkal, fájdalmakkal.
Boldogságra teremtettél minket,
de mi olyan könnyen kiszakítjuk magunkat
az általad teremtett rendből,
és elkezdjük a magunk útját járni,
azt gondolván, hogy az tesz bennünket boldoggá,
ha minél többet birtokolunk
pénzben, földben, tudományban.
Segíts minket, Urunk,
hogy visszataláljunk önmagunkhoz,
hogy ne a boldogulásban keressük a boldogságot,
hanem a Veled való közösségben.
Segíts minket, Urunk, hogy megtapasztalhassuk:
az emberek szolgálata, a szeretet tesz boldoggá minket.
Segíts, hogy felismerjük:
felelősek vagyunk egymásért,
felelősek vagyunk önmagunkért,
felelősek vagyunk a ránk bízott teremtett világért.
Add, hogy ne veszítsük szemünk elől azokat,
akik a Hozzád való hűségben
hősiesen kitartottak az emberek szolgálatában
és az igazságosság, a béke és az öröm országának hirdetésében.
Segíts, hogy megláthassuk:
lehetséges az emberibb élet,
lehetséges a boldogság már itt a földön is,
ha nem szakadunk el Tőled,
aki magadnak alkottál minket,
akiknek nyugtalan a szíve,
amíg meg nem nyugszik Benned!