Gyermekként mindig tiltakoztam, amikor tavasszal a szőlőt metszettük, és a venyigék nagyrészét levágtuk és elégettük. Édesapám megnyugtatott: „Ha most nem vágjuk le és égetjük el ezeket az ágakat, akkor a fertőzések tönkre teszik a növényt, az ágak pedig elszívják a szőlőtőke erejét, és nem tudja majd beérlelni a termést. Ha levágjuk, szebb lesz, több lesz és jobb lesz a termés!” Ugyanígy van ez a lelki életben is.
Holnap kezdődik a nagyböjti szent idő, melynek célja, hogy többet, szebbet, jobbat teremjünk lelki életünkben, mint eddig. Ehhez önmagunkat kell korlátozni bizonyos dolgokban, hogy ne a vadhajtások szívják el erőnket, hanem az Isten előtt is értékes tulajdonságaink hozzanak termést a mindennapokban. Nem idejétmúlt dolog a böjtölés? Egy fiatalember írja le, hogy egyetemistaként régi századok elavult szokásának tartotta a böjtölést, és nem is böjtölt. Minek kínozzam magam – gondolta, – amikor élhetek lazán, vidáman?
Aztán találkozott egy csinos lánnyal. Szerelem, házasság lett a találkozásból, majd gyermekük született. A gyermek miatt nagyon sok mindenről lemondott. Sokszor rövidebb lett az éjszakai alvás, a szórakozás. Sietett haza a munkából, hogy együtt lehessenek. Elgondolkodott: ez a szeretet hiányzott a böjt mögül. Ezért nem érezte fontosnak. Ezért tűnt üres, értelmetlen önkínzásnak.
Hogy ne járjunk így, előbb mi is keressük meg a böjt értelmét. Jézus gyakran hívta kicsit félre a tanítványait, hogy felkészítse őket arra, ami rájuk vár. Vonuljunk kicsit félre Jézussal a böjti szent időben. A szertartásokban, a Biblia olvasásában, a családi imában. Földön járó, de égbe néző emberek legyünk. Ismerjük fel azt a nagy szeretetet, mellyel megelőzött minket az Isten akkor, amikor ezt a csodálatos világot alkotta. Amikor szülőt, testvért, társat, barátot, gyermeket adott nekünk. Ha ezt felismerjük, már nem lesz képmutatás, testformáló fogyókúra a böjt, hanem erőforrása lesz az erényeknek.
„Ahol a kincsed, ott a szíved is.” – Hangzott a mai evangélium utolsó mondata. Hol a kincsem? Hol jár az eszem? Milyen értékeket gyűjtök? Olyat, amely az Isten országában is érték, vagy olyat, ami még a földön is csak csalóka csillogás? Hasonlítsunk Mennyei Atyánkra. Az első keresztényeket arról ismerték fel, hogy mennyire szeretik egymást. Legyen ez számunkra is a nagyböjt fontos lépcsője.
A felső tagozatos hittanosok könyvében olvastam egy történetet. Az öreg indián így tanítja az unokáját: „Minden emberben két farkas küzd egymással. Egyikük a Rossz: a düh, az irigység, a kapzsiság, féltékenység, erőszak, önsajnálat, harag, hazugság, hamis büszkeség, a gőg. A másikuk a Jó: az öröm, a békesség, szeretet, remény, nyugalom, megbocsátás, jóindulat, nagylelkűség, igazságosság, együttérzés és a hit. Az unoka elgondolkodott egy pillanatra, aztán megkérdezte: – És melyik farkas győz? Az öreg indián mosolyogva válaszolt: – Az, amelyiket eteted!”
A nagyböjti lemondás, böjtölés, az erények gyakorlása arra szolgál, hogy a „Jó farkas” erősödjék meg bennünk, és győzzön a bennünk lévő rossz ellen. Mert a keresztény élet nem elmélet, hanem gyakorlat. Jó példa erre egy megtörtént esemény. 1993-ban két ember utazott ugyanazon a repülőgépen. Egy indiai guru, vallásának ismert, tekintélyes képviselője, aki azért jött Európába, hogy tanítsa az itt élőket India bölcsességére. A másik ember Teréz anya volt, aki azért jött, hogy elbeszélje, hogyan szedték föl az utcára a nyomorból és koszból azokat a haldoklókat, akiket az indiai bölcsek észre sem vettek.
Krisztus követése több mint bölcsesség. Megtanít látni, hallani, szeretni, megbocsátani. Nagyböjtben keressük Jézusnak, a szenteknek a lábnyomait. Olvassuk tanításukat, követjük tetteiket, hogy boldogabb emberek legyünk itt, és odaát egyaránt.